---

A Gitár

    A gitár egy nyolcas alakú, hat húros pengetős hangszer 9-10 cm-es kávával, lapos hátlappal, lapos tetővel, rajta kerek hanglyukkal. Húrjai a keresztpánt (láb) és az enyhén hátratört kulcsszekrény között vannak kifeszítve, az érintőkkel (bundokkal) ellátott nyak fölött. A húrokat csavarszerkezettel hangolják (E A d g h e, oktávval magasabban írva).
Neve a kithara (héthúros lüraszerű hangszer volt) szóból ered, amivel azonban semmi tárgyi összefüggése nincs.

    A hangszerek többféleképpen osztályozhatók. A ma leggyakrabban használatos osztályzás a rezgő elemek szerint idiofon, chordofon, membranofon, és aerofon hangszereket különböztet meg. A chordofon hangszereknél elsődlegesen valamely egydimenziósan feszített szilárd test jön rezgésbe. Ebbe a csoportba a húroshangszerek sorolhatók. Ezek többnyire pengetéssel vagy vonóval szólaltathatók meg. A chordofon pengetős hangszer húrjait ujjal vagy pengetővel (plektrummal) hozhatjuk rezgésbe. Az építés módja szerint a chordofon hangszerek további négy csoportra oszthatók. Az egyszerű chordofon hangszerekre, és az összetett chordofon hangszereken belül három csoportra. Az elsőben a hangszertesthez nyak járul, amelyen a húrok lefoghatók, vagyis megrövidíthetők. Ide tartoznak a vonósok, és a lant- vagy gitárszerű pengetősök, így a gitár is.

    A gitár még ma is a spanyolok jelképe, történetileg nem alaptalanul. A hettita birodalomból, Mezopotámiából, és Egyiptomból hosszúnyakú, karcsúsított testű lantfélék ábrázolásai maradtak fenn. A hangszer Spanyolországba alihganem a föníciaiak vitték be. Európában legkorábban a XIII. sz.-tól itt mutatható ki, Cantigas de S. Maríában, guitarra moresca és guitarra latina (vagy guitarra espanola) néven. A gitár korai és későbbi formájában a karcsúsított vagy nyolcas-vonalú test és az elkülönült nyak közös. A tetőn a továbbiakban általában két félhold alakú hangrés volt, a húrokat pedig alul rögzítették. A X.-XIII. sz.-i spanyol ábrázolásokon a kulcsszekrény lehetett lantszerűen hátratört és sarlóalakú is. A fidula (Közép-Ázsiából
Európába átkerült vonós hangszer) népszerűvé válása után a gitár átvette és máig megőrizte a fidula kulcstartó lapját, elülső vagy hátulsó állású hangolókulcsokkal, de egészem a XVI. sz. elejéig előfordulnak még hátratört vagy sarlóalakú
kulcsszekrények és oldalállású hangolókulcsok. Eleinte négy érintője volt, és idővel a lanttól is átvett bizonyos jellegzetességeket. A középen elhelyezkedő rozettás hanglyukat, a húrok húrlábon való rögzítését és négyhúros illetve négy húrpáros elrendezését (4x2 húr), különböző hangolásokban, többek között cc1 ff aa d1d1; FF cc ee aa; valamint a XIII.-
XIV. sz.-ban a bélből készült húrokat.
    Angliában a gitár különleges középkori formája a gittern, amelyet a XVII. sz.-ban a spanyol gitár váltott fel. Írásmódja sokáig azonos volt a lanttabulatúráéval. Eredetileg Quipic volt a neve. Egy arab hangszer, amely Spanyolországon keresztül érkezett Európába; a XIV. sz.-tól fordult elő. Lapos, körteformájú, egy darab fából kivájt kis korpusza közvetlenül folytatódik az érintők nélküli nyakban, kulcsszekrénye sarló-alakú, hangolókulcsai oldalsó állásúak, húrjai alul rögzítettek. Eléggé ormótlan hangszer volt, rezonanciája csekély. Később fokozatosan a lanthoz hasonult. A XVI. sz.-ban meglehetősen szabványossá vált, korpuszát  kávás építésmóddal készítették, hátlapja rendszerint lapos volt, de előfordult domború is. Középen a karcsúsítás még nem volt túl szembeötlő. Rozettája általában centrális elhelyezkedésű volt, húrjai a lantéihoz hasonlóan húrlábon rögzítettek voltak. Érintői bélből, esetenként fából, csontból, vagy fémből készültek. Ha a húrszám páros volt, vagyis minden húr kettős volt, akkor a hangolókulcsok a kulcstartó lap két oldalán helyezkedtek el, ha pedig páratlan volt, akkor egy hangolókulcs felül, a lap közepén volt. Kimondottan műkedvelő hangszernek számított. Németországban kevésbé volt kedvelt. 1619-ben Praetorius Quinternának vagy Chiternának nevezi, négy vagy öt húrral. Valamennyi szerző, aki a korban gitártabulatúrákat írt, a következő hangolást adja meg: CC FF AA dd. Ilyen gitárokat a fennmaradt példányok tanúsága szerint alkalmanként egészen a XVII. sz. közepéig használtak, legalábbis Franciaországban. Gaspar Sanz gitáriskolája (1697) szerint a XVI. sz. utolsó harmadában Vicente Espinel szerelt egy ötödik húrpárt is a hangszerre. Az új húrpár lefelé bővítette a hangszer terjedelmét. Előfordult az is, hogy az összes húrt egy egész hanggal fölfelé transzponálták. Hangolása többek között Aa dd1 gg hh e1 volt. Egészen a XVIII. sz. végéig ez maradt az öthúrpáros gitár szokásos hangolása.
    A XVI. sz. a hangszeres zene önállósulásának korszaka. A kompozíciókat már közvetlenül valamely meghatározott hangszerre vagy hangszeregyüttesre tervezték. Létrejöttek az egyes hangszereknek megfelelő sajátos lejegyzési módok, a tabulatúrák, amelyek általában nem a megszólaltatandó hang magasságát. hanem a kívánt fogást jelölik. Különösen fontosak voltak a pengetős, mindenek előtt a nyakkal ellátott hangszerek tabulatúrái. Ezekre a XVI. sz. folyamán négytabulatúra-
rendszer jött létre, amelyeket keletkezésük helyéről német, olasz, spanyol, és francia tabulatúrának nevezünk. Ezek közül a német hamar el is tűnt, nem volt megfelelő. A másik három mindig volnalredszerre írott, a vonalak száma a húrok számának felel meg. A spanyol és a francia tabulatúrákban a legmagasabb húrt a legfelső vonal, a legmélyebb húrt a legalsó vonal ábrázolja, az olasz tabulatúrában viszont (a hangszer tartásának megfelelően) a legmagasabb húrnak a legalsó, a legmélyebb húrnak pedig a legfelső vonal felel meg. A spanyol és az olasz tabulatúrák jelei számok, a franciáéi pedig betűk.
A XVI. sz.-ban négyféle együttes-típus létezett, ezek közül az elsőt pengetősök - többek között gitár - , vonósok, furulyák, és ajaksíp orgonák alkották, olykor halk cinkekkel és fuvolákkal.
    A gitárral rokon vihuela művészi irodalmának XVI. sz. végi hanyatlásával a XVII. sz.-ban felvirágzott a gitár népiesebb irodalma. Az egyszólamú játék mellett kialakult az akkordjáték. A tabulatúrákban fennmaradtak többek között air de courok, románcok, seguidillák, népdalok és táncok. A gitár közkedveltté vált, mind a nép körében, mind a városi társaszenében. Főleg Itáliában, de Spanyolországban és Franciaországban is sok gitármű jelent meg, olyan fogás-írással, amely a hangszer műkedvelő jellegére mutat.
     A XVII. sz. közepéig Franciaországban még előfordultak négy-húrpáros gitárok, a húrok száma azonban általában öt volt, a hangszer legfelső húrja néha lantszerűen magában állt. Korpusza változatlanul kávás építésű, kétoldalt karcsúsított volt, középen rozettával. Hangolókulcsai hátsó állásúak voltak, bélhúrjai a lábnál voltak rögzítve. A XVIII. sz. elejéig még lehetett domború a hátlapja, ezeknél a hangszereknél a káva nem volt túl magas. Az utolsó ilyen hangszerek Joachim Tielke műhelyéből valók, 1719-ből. Öt húrpárból álló húrozatát Spanyolországban, Franciaországban, és Itáliában 1770 táján, a német alföldön körülbelül két évtizeddel később váltotta fel a hathúros, szimpla húrozat.
    A hangszer a XIX. sz. első felében még kisebb és elegánsabb volt, mint a század második felétől napjainkig.
    A gitár közkedveltségét korpuszának sok fantáziadús formaváltozata is mutatja. Készítettek lant-, ciszter-, és pajzs-formájú gitárokat is; a klasszicizmus jegyében a gitár korpuszára két szarvat és azokat a kulcsszekrénnyel összekötő keresztlécet illesztettek, ezt líragitárnak nevezték. A bécsi Johann Georg Staufer állítható nyakú, a berlini Anton Bachmann pedig billentyűs gitárt készített. Néha a gitár is kapott második kulcsszekrényt, a fogólap mellett futó basszushúrokhoz. Georg Staufer „guitarre d’amour” néven, Peter Teufelsdorfer „vonósgitár” néven csellótartásban játszott hathúros vonósgitárt készített, 1823-ban, amely bizonyos dolgokban a csellóra is hasonlított. Pár évvel később Vincenz Schuster iskolát írt a hangszerre, amelyben girárcsellónak nevezte. Schubert 1824-ben zongorakíséretes szonátát írt a hangszerre, amelyet „arpeggione”-nak nevezett.
    1860 körül Antonio de Torres Jurado, spanyol hangszerkészítő, a granadai José Pernas tanítványa, fontos szerkezeti változásokat eszközölt a gitáron. Módosította a hangszer méretarányait, de fejlesztési törekvései elsősorban a hangerő növelésére irányultak. Ezt a hát megerősítésével érte el, és azzal, hogy a húrok hosszát 65 cm-re növelte, ami ma is mértékadó hosszúság. A hát alsó oldalán fadúcokat helyezett el legyezőalakban, ami a rezgések terjedédét segítette és erősítette a hangot. Ezek az újítások valamint Tárrega gitárművész tökéletes technikája együtt alapozta meg a gitárkészítés és a gitárjaték spanyol iskoláját. A klasszikus vagy spanyol gitár ezek óta keveset változott, napjainkban viszont a szórakoztatózenében különféle formákat ölt.
    Divatos hangszerré Németországban csak a  XIX sz. elején vált, mindenekelőtt Bécsben (S. Molitor, M. Guiliani, Legnani, Matiegka, Call, Mertz) és Oroszországban (Szihra, Viszockij), valamint Párizsban (Carulli, Agnado, Carcassi) és Londonban (Soŕ, C. Schulz). 1900 után főleg az ifjúság körében lett kedvelt műkedvelő hangszer. A jazzben kísérőhangszerként és szólóhangszerként is részben kiszorította a bendzsót.
    Kb. 1940 óta terjedt el a jazzben és a szórakoztatózenében az elektromos erősítésű, asszimetrikus alakú ritmus- vagy elektromos gitár, melyen többnyire pengetővel játszanak.

    A klasszikus gitár új művészi jelentőségre tett szert, olyan művészek által, mint A. Segovia, N. Yepes. J. Bream és S. Behrend.
    A hangszer irodalmának gerince a XVI.-XIX. sz. olasz gitárzenéje (M. de Barberiis 1549, G. A. Colonna, A. Trombetti)
Az első gitárdarabokat (para Guitarra) négyhúros hangszerre írták, A. Mudarra és Miguel de Fuenllana (1554) vihuela-tabulatúra nyomtatványaiban találhatók. Melchior de Barberiis 1549-es lanttabulatúrájában egy héthúros  gitárra (3x2+1 húrra, azaz négy húrcsoportra) írott fantáziát is találunk. 1551 és 1555 között Adrien Le Roy és Robert Ballard megjelentetett öt gitár-tabulatúrát, melyek szintén mind négy húrpáros gitárra íródtak. Az első öt-húrpáros gitárra írott tabulatúrát 1586-ban Spanyolországban jelentette meg Leonardo de San Martino.  Az első szólógitár kiadványt Joan Carlos Amat jelentette meg (Guitarra Espanola … , Barcelona 1596). A continuo-korszakban megjelent írások: Spanyolországban Grancisco Guerau tabulatúrája (1694) és Gaspar Sanz gitáriskolája (1697), Itáliában Antonio Carbonchi (1640), Carlo Calvi (1646), és Domenico Pellegrini (1650), Franciaországban Henri Grenerin (1680), Németországban Johann Caspar von Düremberg (1652) tabulatúrája jelent meg. Valamint Jacob Kremberg említi a gitárt áriái kísérésének egyik lehetőségeként.
A legjelentősebb spanyol és portugál gitárkomponisták: Luis de Brice?o (1627), Velasco, Sanz, Ruiz de Ribayaz, Antonio Abreu, a XIX. sz.-ban Soŕ és Tárrega, a XX. sz.-ban de Falla, Turina és Rodrigo.
    A gitár kamarazeneszerzői többek között Boccherini, M. Guiliani és Paganini, aki gitárvirtuóz is volt. 

    A hátsóállású hangolókulcsokat a ma is ismert fogaskerék mechanizmus váltotta föl, ahol a húrok a csavarmechanikával a kulcsszekrényre erősített kulcsokhoz vannak erősítve, a húrok feszességét a kulcs által megforgatott fogaskerekek szabályozzák. A legtöbb modern gitár kulcsszekrénye ilyen.
    A spanyol gitárt fenyőfából készítik, a hátlapot és a kávát ma már néha falemezből, a könnyebb megművelhetőség érdekében.
    Számos különböző nagyságú és hangolású változata van: terc- és quintgitár, basszusgitár, portugál machete, ukulele, venturina, chitarrina, guitarrillo, líragitár, guitare d'amour (arpeggione). Az ukulelének négy bélhúrja van, és teste teljes egészében fából készül.

    Bár a legtöbb korai pengetőhangszer vagy eltűnt, vagy népi hangszerré lett, a gitár még ma is a legkedveltebb pengetős hangszer, a világ majdnem minden táján nagy népszerűségnek örvend. Ezt talán annak köszönheti, hogy jól hordozható, és ez többféle zenei kifejezésformára teszi alkalmassá: szólójátékra, ének- és hangszerkíséretre. Hátránya talán csak annyi, hogy zenekari hangzás kialakítására nem alkalmas.